A mezítlábas béresgyerek felvásárolta fél Pestet

A mezítlábas béresgyerek felvásárolta fél Pestet

Sokszor egy kitűnő ötlet vagy a jó helyzetfelismerő képesség elég ahhoz, hogy valaki a nincstelenségből hirtelen a leggazdagabbak közé emelkedjen – keveseknek volt azonban olyan szerencséje, mint a torontáli Bogárosról 1835 körül a jobb élet reményében Pestre sétáló tizenhat éves béresgyereknek, Eggenhoffer Péternek, aki eléggé törte ugyan a magyar nyelvet, ez azonban nem fosztotta meg a lehetőségtől, hogy a Kiskörút vonalában húzódó városfal egy fontos kapujától – a mai Astoriánál állt Hatvani kaputól – induló országút mentén, egy kocsmában kapjon munkát.

A mezítlábas fiúból a mai Baross tér helyén álló ivó csaposlegénye – eszcájg-pucolója – lett, négy év alatt azonban annyi pénzt gyűjtött, hogy megvásárolhatta a mai Keleti pályaudvar (1884-es átadása után nyolc évig Központi) helyén álló vályogviskók egyikét, aminek ajtaja fölé a következő feliratot helyezte:

Der Blossfüsiger Wirt, azaz a mezítlábas kocsmáros.

Az ekkor még mocsaras, bokros vidéket leginkább vályogviskók pöttyözték: az országút ezen szakasza mentén pedig csak néhány, az erre járó kocsisokat kiszolgáló épület (bennük fogadóval, valamint a szekereket javító, illetve a lovakat patkoló kováccsal), illetve egy, a városba behajtani vágyókat feltartóztató vámsorompó fogadta, így a természetesen ételt is adó kocsma hamar sikeressé vált, Eggenhoffer pedig vagyona jó részét a környező telkek megvásárlásába fektette.

Részlet Pest kataszteri térképsorozatából (1867–1872) – az 1872–1920 közötti változások utólagos jelölése miatt látszik, hogy a Keleti pályaudvar számos kisebb magántelek helyén született meg – ezek sokáig mind Eggenhoffer tulajdonában voltak.

Lassan a környék egyetlen egyemeletes házára – a mai Baross téri felüljáróra néző vámházra – is rátette a kezét, homlokzatára pedig felíratta szép nagy betűkkel:

A MEZÍTLÁBAS.

A Friss Ujság 1927. december 25-i számának egy illusztrációja, A Mezítlábas felirattal, valamint a vámsorompóval.

Az egy idő után ide költöztetett vendéglő évről évre egyre nagyobb bevételt hozott, konyhája pedig szinte mágnesként vonzotta a pestieket és a városba érkezőket, sőt, még Erzsébet királynénak is tetszett – derül ki a Buda-Pesti Közlönyből:

in. Buda-Pesti Közlöny, 1868. december 8.

A századfordulóra az egész mai Csikágó Eggenhofferé lett, így ahol nem saját maga épített többemeletes bérházat, ott a telkek eladásából profitált. Erős kivétel mindezek alól a Baross térre néző szállodája, amire a Kerepesi (belső része 1906-tól Rákóczi) út rendezési munkálatainak derekán, 1888 májusában kapott építési engedélyt, a következő évben pedig Central Hotel, illetve Központi Szálló néven hatvankét szobával nyitotta meg a kapuit a vendégek előtt.

Kora egyik legfejlettebb szállodaépülete volt, hiszen a megnyitásakor a földszintjére helyezett éttermével, szivarszalonjával, nyilvános telefonjával (a városban ekkor kétszáznál alig több készülék működött), három személyliftjével, éjjel-nappali mosodájával és távírdájával valósággal vonzotta

a mocsaras talaj miatt cédrusfa és vörösfenyő cölöpökön álló

pályaudvarra érkező üzletembereket és a felsőbb osztályokba tartozó vendégeit, de a fővárosiak körében is igen népszerű volt.

A Központi a harmincas évek hajnalán. Forrás: Ilyen is volt Budapest

Szomszédjában az első világháború éveiben nyitott meg az Imperial (ép. Sebestyén Artúr, 1915), amivel Budapest ostromáig több alkalommal is összevonva működött, 1945-ben a bombák és a szovjet nehéztüzérség lövedékei miatt a Central azonban rommá vált.

Helyén épp húsz évvel később, az Imperial egykori épületének átépítésével, illetve a szomszédos egyszintes Hotel Debrecen lebontásával született meg az 1985-re befejezett átalakításával Közép-Európa legnagyobbjává váló, 528 szobás Grand Hotel Hungária.

A szálloda megmaradt, egyszintes része a hatvanas évek hajnalán. Fotó: Fortepan / Móra András

A Pest egyik leggazdagabb polgárává vált férfi mindezt persze már nem élte meg, az 1884-ben megnyílt pályaudvar környékén azonban ma is találkozhatunk az egykori házaival, sőt, a nyúlfarknyi Légszesz utcában a saját otthonába is belefuthatunk, ahonnan egy, az életéről szóló 1927-es cikk szerint

gyakran kikocsizott, úgyhogy a mezítlábas, fél méteres szakállat viselő idős férfi komoly feltűnést kelthetett, ha valahol akár csak egy pillanatra is kiszállt a kocsiból.

Fotó sosem készült róla, hiszen irtózott a fényképezőgéptől, a család azonban talán ma is őrzi az őt magyar ruhában – és nyilván cipő nélkül – ábrázoló festményt.

Na de ugorjunk vissza a Légszesz utcába, hiszen az első pesti gázgyár tőszomszédságában álló egyemeletes lakóház az 1880-as évek elején már biztosan az övé volt, falai között, illetve kapuja előtt pedig számos rendkívüli vagy épp szomorú dolog történt.

A pincéjében egy rézműves és cinező, Reichenberger Farkas nyitotta meg műhelyét, harminc évvel később pedig egy gyertyagyárat rejtő házában dobta el saját életét a hatvannégy éves színész, Bádi János (1849–1903), de élt itt takarékkönyv-hamisító is, sőt, 1908-ban egy cselédlány újszülött gyerekét is a kapuban tette le, mivel az állami gyermekmenhely nem fogadta be a kicsit.

Eggenhoffer végül 1906-ban vált meg a háztól, hat évvel később, kilencvenhárom évesen pedig elhunyt, a kapu felett látható monogramja azonban ma is emlékeztet arra, hogy némi szerencsével és tehetséggel egy mezítlábas, egyetlen fillér nélkül érkezett fiúból is a város egyik leggazdagabb polgára válhat.

Forrás: 24.hu