Azt hitte, büntetlenül gyilkolhat hippiket Ázsiában, és majdnem igaza is lett

Azt hitte, büntetlenül gyilkolhat hippiket Ázsiában, és majdnem igaza is lett

Charles Sobhraj neve nem közismert nálunk: bár néhány rövid cikkben a magyar sajtó is beszámolt „a bikinis gyilkos” valamelyik szökéséről vagy elfogásáról, belőle nem lett olyan fogalom, mint jó pár sorozatgyilkos-kollégájából. Ez pedig most kifejezetten előny lehet, hiszen a róla készült sorozat minden fordulata tényleges újdonságként szolgálhat a legtöbb nézőnek, bár A kígyó van olyan erős sorozat, hogy úgy is ugyanúgy érdemes megnézni, ha az ember valamelyest tisztában van a sztorival. A Sobhrajról készült nyolc részes sorozatot januárban vetítette le nagy sikerrel a BBC, áprilistól pedig már a Netflixen is láthatjuk, és mivel ez az év egyelőre nemigen dúskál az erős drámasorozatokban, mondhatjuk, soha jobbkor.

Az ezerarcú bikinis gyilkos

Az indiai apától és vietnami anyától származó Charles Sobhraj 1944-ben született Saigonban, ám szülei válása után anyja egy francia katonatiszttel alapított új családot: ők nevelték Charles-t, aki ázsiaiként folyamatosan úgy érezte, hátrányban van a született franciákkal szemben. Ez egész későbbi világlátását meghatározta, kivételes intelligenciáját pedig bűnözőként hasznosította. Sobhraj a hírhedtségét annak a viszonylag rövid időszaknak köszönheti, amikor Délkelet-Ázsiában a hetvenes évek közepén legalább tucatnyi nyugati turistát tett el láb alól. Ő a legtöbb sorozatgyilkossal ellentétben nem kimondottan a gyilkolás élvezetéért ölt, hanem olyankor döntött így, amikor a turisták becsapására és kifosztására épülő vállalkozásának érdeke úgy kívánta. Ettől még őt is amolyan pszichopatának írták le, aki nem sokat vacillált, ha ilyen döntéseket kellett hoznia, ráadásul megnyerő személyiségként, elegáns, francia ékszerkereskedőként mutatkozott be, és a helyi, ázsiai közeget jól ismerve ajánlotta fel segítségét az idegen földön gyakran elveszettnek tűnő nyugati turistáknak, akiknek a túlnyomó többsége hippiként utazgatott. Nekik jobb esetben csak az értékeik és az útlevelük bánta a találkozást Sobhraj-zsal (no meg az egészségük, hiszen italokba kevert gyógyszerrel tette őket ártalmatlanná), ám nem mindenki úszta meg ilyen könnyen a kalandot. (A bikinis gyilkos becenév azért akadt rá, mert egyes áldozatai holttestét bikiniben találták meg a tengerben).

Sobhrajnak bűntársai is voltak: kanadai-francia barátnője, Marie-Andrée Leclerc, és indiai segítője, Ajay Chowdhury is részt vett a bűncselekményekben, melyek nemcsak azt tették lehetővé, hogy fényűző életmódot folytassanak Bangkokban, de az útlevelek segítségével Sobhraj folyamatosan változtatni tudta a személyazonosságát is, mindig más és más néven lépte át a határokat, ha utazott, és egyébként is Alain Gautier néven ismerték Thaiföldön.

Ráadásul azt is jól mérte fel, hogy áldozatait nemigen fogják keresni: a hozzátartozóik azért nem, mert eleve hosszú időre tűntek el, és az internet előtti időkben kevesen fogtak gyanút, ha valaki Ázsiából nem telefonált haza hetente, a helyi rendőrség és a nagykövetségek pedig szintén nem érezték feladatuknak drogos, hosszú hajú hülyegyerekeket hajkurászni, ha már azok egyszer úgyis kivonultak a társadalomból.

Sobhraj azonban ezen a ponton mégis elszámította magát, ugyanis egy holland diplomata, Herman Knippenberg és német felesége, Angela nyomozni kezdtek, miután előkerült két holland turista holtteste, majd miután Sobhraj francia szomszédai gyanút fogtak, már egyértelműen ő lett a nyomozásuk célpontja. Nem véletlenül becézték azonban őt Kígyónak, hiszen nagyon jól tudta, hogyan kell kijátszani a jogrendszert és a rendőrséget, vagy éppen kit kell megvesztegetni.

Nemzetközi történet, angol szemüveggel

Röviden ez a történet, melyhez persze sokféleképpen lehet hozzányúlni, ám a forgatókönyvet író Richard Warlow és Toby Finlay (akik már a Ripper Street c. sorozatban is együtt dolgoztak a rendezővel, Tom Shanklanddel), jó érzékkel nemcsak egy szemszögből írták meg a sztorit, hanem az összes fontos szereplőt követhetjük egyszerre: Sobhrajt és tásait, Knippenbergéket, illetve az áldozatok sem csak névtelen statiszták. A kígyó nem lineáris idővonalban fejti ki a cselekményt, hanem folyamatosan előre-hátra ugrál, de ez csak a javára válik, és sokkal pörgősebbé teszi a sorozatot, illetve lehetőséget ad több mellékszál bemutatására is. Tény, hogy oda kell figyelni a dátumokra, de ez tizedakkora agymunkát sem igényel, mint mondjuk a Dark egyik tetszőleges epizódja. Cserébe rögtön az első rész már berántja a nézőt (érthetetlen, miért fogadta az első részeket fanyalogva a brit média), és szinte végig rendkívül izgalmas a sorozat, mi pedig minél inkább a végére akarunk járni, mi is történt pontosan, és mi lesz Sobhraj-zsal.

Roland Neveu / Netflix Herman Knippenberg (Billy Howle) és Angela Knippenberg (Ellie Bamber)

Amin esetleg vitatkozni lehet, az az, hogy a történet szereplői az ázsiaiak mellett franciák, hollandok, belgák és németek, ám több szerepet mégis brit színészek alakítanak. Pont a Netflix jóvoltából is láthatunk nagyszerű holland vagy belga színészeket, akik alkalmasak lettek volna a feladatra, ám az is érthető, ha a BBC a brit közönség kedvéért néhány ismertebb arcot is szeretett volna látni a sorozatban. Mindenesetre a Knippenberget alakító Billy Howle teljesen elmegy hollandnak, és laikusként még a holland kiejtése is rendben van, mint ahogy Jenna Coleman is jó választás Marie-Année szerepére. A legfontosabb választás, Sobhraj pedig ugyancsak telitalálat: Tahar Rahim lehet, hogy nem ázsiai, de rendkívül hatásos a szerepben, alapból rideg és visszataszító, de azt is megértjük, miért találhatták sokan megnyerőnek. Hogy maga Sobhraj mit szól hozzá, azt csak sejthetjük, ám egy szereplőről tudunk, aki elégedetlen az ábrázolásával: ő Angela Knippenberg, aki évtizedekkel később Angela Kane néven az ENSZ főtitkár-helyettese is volt, és úgy érzi, a sorozat nem ismeri el eléggé az ő érdemeit, sőt, a többi szereplővel ellentétben az őt játszó Ellie Bamber esetében még a külső hasonlóság sem érdekelte a készítőket. Az ilyesmi panaszok igaz történetek megfilmesítésénél nem ritkák, az viszont igen, hogy az áldozatok történetével is behatóan foglalkozzanak, ez a sorozat viszont példamutatóan őket is fontos szereplővé teszi, mindezt úgy, hogy nem kell véres vagy sokkoló jeleneteket sem néznünk ehhez.

Cserébe pazar a képi világ, pedig a koronavírus miatt a forgatás megakadt tavaly, a stábnak idő előtt haza kellett jönnie Thaiföldről, míg az indiai és franciaországi jeleneteket végül kényszerűségből Angliában vették fel, de ebből semmi nem tűnik fel. Nemcsak azért jó nézni a sorozatot, mert izgalmas világ a hetvenes évek hitelesen megidézett Bangkokja vagy az egyéb ázsiai helyszínek, ahová eljutunk, hanem mert az is kiderül, bár az igazi tömegturizmus csak a kilencvenes években indult be a térségben, már évtizedekkel előtte is milyen komoly célpontnak számított, különösen a spirituális megtisztulást kereső hippi szubkultúra körében. Ráadásul ez a globalizáció előtti Ázsia még kicsit a gyarmati időkben játszódó Maugham-regények világára is emlékeztet, és az ottani diplomaták zárt világa és mentalitása is inkább azt az időszakot idézi. A történet semelyik államot nem tünteti fel jó fényben: az ázsiai országok korruptak, és csak néhány rokonszenves, bajszos rendőrtiszt magánszorgalmán múlik, hogy Sobhraj nem kap teljesen zöld utat, míg a nyugati diplomaták mindennel foglalkoznak, csak a saját állampolgáraik védelmével nem.

Még ma is vannak hősök

A kígyó arra nagyszerű példa, hogy egy ilyen történetnek nemcsak egy vagy két szemszöge van, hanem gyakorlatilag minden oldalról megvizsgálja a sztorit, és a végére nem is lesz hiányérzetünk. Még akkor sem, ha maga a történet borzasztóan frusztráló helyenként, ugyanakkor örülhetünk annak, hogy az olyan, eddig névtelen hősök, mint a Sobhraj-ügyet tényleg rögeszmésen hajszoló Knippenberg kaptak egy ilyen elismerést.

Különösen azért, mert az egyik fontos tanulsága a történetnek az, hogy igenis érdemes egy fontos ügyért küzdeni, akkor is, ha a hivatalos szervek vagy akár a feljebbvalóink ezt semennyire nem tartják fontosnak, sőt, még akadályoznak is, ahol tudnak.

Knippenberg ráadásul egy régi vágású európai idealista, aki hisz a törvényekben, és nem engedi, hogy fegyverrel intézze el az ügyet a belga kollégája. Utóbbit pont a nagyon angolos megjelenésű Tim McInnerny alakítja, de még ezen is túltehetjük magunkat, és ha már itt tartunk, említsük meg a Nadine-t játszó Mathilde Warniert, aki könnyen lehet, hogy a közeljövő emblematikus francia színésznője lesz, pláne, hogy mennyi szerepet kapott csak az elmúlt egy-két évben (az egyik kiugrása pont az Spiral sorozat előző évadában volt).

A sorozatot azzal sem lehet vádolni, hogy dicsőítené Sobhrajt (nem egy true crime alkotás elbukott már ezen a vizsgán), miközben tesz róla, hogy megismerjük az ő álláspontját is. Főleg, hogy a kapitalizmusról vagy a nyugati társadalmakban meglévő rasszizmusról alkotott kritikái ma már egész mainstream álláspontnak is tekinthetők, más kérdés, hogy szerencsére kevesen vonják le ebből azt a tanulságot, amit Sobhraj. Talán ezekből is látható, mennyiféle kérdést vet fel A kígyó, amely valójában nem tesz mást, mint a BBC-sorozatok legjobb formájában mutatja be ezt az évtizedeken és kontinenseken átívelő történetet.

A kígyó (The Serpent), 2021, 8 rész, Netflix. 24.hu: 9/10

Forrás: 24.hu