Miért csavarodott rá a fél világ a Mátrixra, és mi értelme volt a folytatásoknak?

Miért csavarodott rá a fél világ a Mátrixra, és mi értelme volt a folytatásoknak?

Neót, Trinityt és Morpheust mindenki ismeri. Na, de ki emlékszik a Kulcskészítőre, az Építészre meg a Vasutasra? Az ő nevük kevésbé cseng jól, pedig az eddig bemutatott három Mátrix-nagyjátékfilm bő hat és fél órájából legalább háromban ezeket az embereket üldözik. Embereket? Inkább programokat. A Mátrix-folytatások úgy tágították ki a világraszóló sikert aratott első rész világát, hogy az embereket fogságban tartó gépek társadalmát is sokszínűbbé tették.

Csakhogy felmerül a kérdés, nem lett-e teljesen értelmetlen a Mátrix-sorozat ezzel a húzással. Melyek azok az örökérvényű és éppen divatos történetsémák, amelyek meghatározták a Mátrixot? Miért robbant akkorát az első rész bő húsz évvel ezelőtt, és hogyan építették tovább ezt a világot a folytatások? Tényleg olyan rossz filmekről van szó, mint ahogy a bemutató idején írták a csalódott kritikusok?

Egyáltalán: mi a fészkes fene történt a Mátrix: Újratöltvében és a Mátrix: Forradalmakban?

Jézus + Kuszanagi őrnagy = Neo

Közhelyszámba megy, hogy a Mátrix a Jézus-történetet mesélte újra science fiction köntösben. Neo a háttere, származása alapján teljesen közönséges ember, valami öltönyös hivatalnok, mégis csodatévő képességekkel bír. Miután erre rájön, apostolokat és hívőket gyűjt maga köré. Morpheus az ő Keresztelő Szent Jánosa, Trinity pedig afféle Mária Magdolna-alteregó, de ne erőltessük túl a bibliai párhuzamokat. A trilógia vége az, hogy Neo feláldozza önmagát, ezzel megváltja az emberiséget, amely esélyt kap a túlélésre és a megtisztulásra – a Mátrix világában ez a gépekkel megkötött békét jelenti.

Archives du 7eme Art / Photo12 / AFP Mátrix: Újratöltve (2003).

Az is egyértelmű és a Mátrix bemutatója idején sokan le is írták, hogy a Wachowski testvérek filmje rengeteget köszönhet a japán sci-fi néhány nyolcvanas-kilencvenes évekbeli kulcsművének, mindenekelőtt Siró Maszamune Páncélba zárt szellem című mangájának és az abból készült, 1995-ös Osii Mamoru-animének. A Páncélba zárt szellem ugyanúgy az emberiség és egy önálló életre kelt számítógépes program háborújáról szól, mint a Mátrix, bár a konfliktus sokkal árnyaltabb: az emberek világa korrupt és diktatórikus, és ezúttal a gép ígéri a jézusi megtisztulást Kuszanagi őrnagynak, az elfogására kirendelt kormányügynöknek.

A képregény és a rajzfilm cyberpunk jövőképe szerint az emberek már többek embereknél: gépalkatrészeket viselnek a testükben, és biológiailag vannak bekötve a digitális hálózatba, vagyis kiborggá változtak. Ez olyan különleges képességeket garantál nekik, főleg a hősnőnek, amelyek a Mátrix szereplőinek harcművészeti kunsztjait vetítik előre. Viszont alapvető különbség, hogy a Páncélba zárt szellem sem az embereket, sem a Bábjátékos névre hallgató, önálló tudatra ébredt programot nem ábrázolja egyértelműen jónak vagy rossznak. A történet lényege a válságállapotból eredő változás szükségessége. Hogy az emberen túli ember jobb lesz-e vagy rosszabb, mint a homo sapiens, nincs eldöntve az eredeti mangában és a filmadaptációjában. (A Ghost in the Shell-folytatásokba pedig inkább bele se menjünk, mert ez a cikk a Mátrixról szól.)

Photo12.com – Collection Cinema / Photo12 / AFP Páncélba zárt szellem (1995).

A virtuális valóság ellenünk van, nem értünk

A Mátrix tehát a nyugati kultúrkör legnagyobb szakrális történetét mesélte újra, méghozzá japán popkulturális hatásokat is beépítve a sztoriba. Ezzel az író-rendező páros érzékenyen reagált a japán manga- és animekultúra tíz évvel korábbi beáramlására is a nyugati filmpiacokra. Az Akira, a Páncélba zárt szellem, majd fontos animesorozatok (a Dragon Balltól a Pokémonig) nem sokkal korábban váltak népszerűvé Nyugaton is, előbb a videós terjesztésnek és a tévés sugárzásnak, majd az internetes rajongói fórumoknak, közösségeknek is köszönhetően.

Ám a Wachowski testvérek még valamit világosan láttak: az internet terjedése és a digitális kultúra dominanciája miatt az ezredfordulóhoz közeledve egyre jobban féltünk a gépektől és a programoktól. Éreztük, hogy a rossz kezekbe kerülő számítógépek alapvető veszélyt jelentenek ránk, hiszen immár azok jelölik ki és rögzítik a helyünket a társadalomban.

Ha a számítógép azt mondja, hogy nem létezel, akkor nem létezel, amint erre a Sandra Bullock által megformált hősnő is ráébredt A hálózat csapdájában című, a kilencvenes évek közepén bemutatott thrillerben. Abban a filmben még gonosz emberek használták rosszra a komputereket, a Mátrixban viszont már ilyen értelemben sem kellettünk. A programok maguk döntöttek úgy, hogy semmi szükségük az emberre – a jéghideg géplogika hasonló döntése miatt James Cameron Terminator-filmjei is a Mátrix ihletadó előzményének számítanak.

Groucho II Film Partnership / Si / Collection Christophel / AFP Mátrix (1999).

Az alkotók egyik remek ötlete az volt, hogy nem a gépek hatalomátvételét emelték a történet tétjévé, és nem is helyezték azt a messzi vagy a közeljövőbe. Ehelyett befejezett ügyként kezelték. A történet kezdetén már jó ideje a gépek uralkodnak felettünk, mi, emberek, pedig üzemanyagforrásként szolgálunk a számukra – egyszerű ceruzaelemek vagyunk, ahogy azt Morpheus olyan emlékezetesen bemutatta. A Mátrix tehát az uralom alóli felszabadulásról, a forradalomról szól.

Ez az elbeszélés a virtuális valóságokról szóló hollywoodi sci-fik között viszonylag eredetinek számított, és hozzákapcsolta a Mátrixot a kilencvenes évek végének néhány olyan, nem fantasztikus műfajba sorolható darabjához is, amelyek az elnyomó kapitalista társadalmi és gazdasági rendszer kritikája révén tettek szert kultfilm-státuszra. Ezek közé tartozik a Harcosok klubja és a Hivatali patkányok, de szegről-végről még az Amerikai szépség, a Pleasantville és a Truman Show, vagyis az amerikai kertvárosi életet, mint „éber kómát” megjelenítő filmek is.

Dögunalmas középiskolai filozófiaóra: szükségszerű és elkerülhetetlen

Vagyis a Mátrix első része egyetemes érvényű, illetve a korszakban divatosnak számító történetsémákra épített, rátapintott ezredvégi szorongásainkra, látványvilágában pedig újszerűen keresztezte a hongkongi akciófilmek balettszerű esztétikáját a high-tech nagyvárosi tereket börtönnek láttató cyberpunkkal. A két folytatás ezt a gépvilágot hivatott árnyalni és kiteljesíteni. A rendezők nem sokat foglalkoztak a főhőseik jellemének árnyalásával – Neo, Trinity és Morpheus pontosan ugyanazt akarják és ugyanúgy jár az eszük az Újratöltve kezdetén, mint a Forradalmak végén –, inkább az őket körülvevő kulisszákat igyekeztek gazdagítani.

PASCAL GUYOT / AFP A Mátrix: Újratöltve stábja a film cannes-i bemutatóján 2003-ban.

Fontos helyszín lett az emberek városa, Zion, a gépekkel szembeni ellenállás szimbóluma, ami a Mátrix rabságában senyvedő, túltechnicizált metropoliszokkal ellentétben a mélyben, organikusan szerveződő, barlangszerű terekbe visszahúzódó, archaikus közösségként jelenik meg.

A mából visszanézve Zion feltűnően hasonlít a Baljós árnyak című Star Wars-filmben megismert Naboo bolygóra. Nem olyan szép, mint az, de az ősz tanácsnokok pont úgy vannak felöltözve, és sajnos a véget nem érő, dagályos szónoklatok is hasonlóvá teszik a két filmet.

A zioni barlangcsarnokban játszódik a második rész legmegosztóbb jelenete is, a gépek támadása előtt rendezett goa-trance buli, ami mai szemmel nézve az egyik legszórakoztatóbb rész a filmben. Külön említést érdemel, hogy az ezredfordulós Hollywoodban még egy ilyen fősodorbeli akció sci-fibe is jutott épkézláb szexjelenet, ami ma már biztosan nem kerülne be egy hasonló filmbe – Hollywood új puritanizmusa azonban jövőre külön cikk témája lesz.

A Mátrix-folytatások másik újítása a gépek társadalmának vagy inkább kollektívájának rétegzése. Kiderül, hogy nemcsak arctalan, polipszerű gépragadozók és a Mátrix programvilágában csendőrködő ügynökszoftverek léteznek, hanem vannak olyan programok, akik a többi programot írják. Sőt, léteznek vírusszerű szoftverek, amelyek magára a Mátrixra és így a többi programra jelentenek veszélyt. Utóbbiak közé tartozik az első részben megismert Orákulum, aki enigmatikus, semmitmondó álbölcsességekkel terelgeti Neót az útján, illetve az ő testőre, Szeráf – Collin Chou karakterével az alkotók a nyilvánvaló távol-keleti inspirációs források előtt is főhajtással éltek –, vagy éppen a Kulcskészítő, aki el tudja vezetni Neóékat a Mátrix forrásához.

A forrásnál aztán megismerjük az Építészt, a Mátrix: Újratöltve ugyancsak rengeteg nézőt felidegesítő figuráját, aki elmeséli Neónak, hogy ő már a hatodik Jézus-szerű figura, aki veszélyt jelent a Mátrixra. A lázadás azonban be van programozva a rendszerbe, szükségszerű, sőt elkerülhetetlen – hogy két visszatérő kifejezést idézzünk az Építész dögunalmas nagymonológjából. A második részben felmerül, hogy Neónak ki kéne választania hat férfit és tizennégy nőt Zionból, akik egyedüliként maradnának életben a gépek által éppen ostromlott városból. Neo bárkája azonban soha nem épül meg, mert a főhős a másik opciót, vagyis az önfeláldozást választja, amint az a Forradalmak című, befejező részből kiderül.

Elővegyük-e bokáig érő szövetkabátunkat a naftalinból?

A második rész végén és a teljes harmadik epizódban olyan érzésünk lehet, a Mátrix alkotói abba a téveszmébe ringatták magukat, hogy a közönségük szemkápráztató akciójelenetek és menő napszemüvegek helyett leegyszerűsített filozófiai eszmefuttatásokat vár tőlük. Így történhetett meg, hogy az Építésznél tett látogatástól kezdve a sorozat fő témája az eleve elrendelés és a szabad akarat dilemmája lesz, felelevenítve annak antik hagyományát – Neo megvakul a Forradalmakban, mint a jós Teiresziász vagy a bűneivel szembesülő Oidipusz – és a krisztusi újraértelmezését is. Neo maga döntött-e úgy, hogy szembefordul a Mátrixszal, vagy igaza van az Építésznek, és ő is programszerűen látja el a tudatába kódolt feladatot?

Talán senkit nem ér meglepetésként, hogy a mások mellett Platónt, Szent Ágostont, Luther Mártont, René Descartes-ot és Ludwig Wittgensteint is foglalkoztató kérdésekre nem a Wachowski testvérek találnak megnyugtató választ.

A Mátrix: Forradalmak végén Neo valójában egy rendszerhibára rátalálva akadályozza meg az emberiség elpusztítását. Ennek kulcsa az eredeti programját éppen a Neóval való találkozás hatására felülíró Smith ügynök, aki vírusként terjed a Mátrixban, és előbb-utóbb a jól felépített szisztéma összeomlását okozhatja. Neo saját magát feláldozva tud elbánni vele, cserébe a gépek békén hagyják Ziont. A Mátrixban maradt emberek pedig az Építész Orákulumnak tett ígérete szerint elhagyhatják a programot, ha éppen ahhoz van kedvük, hogy élethű digitális illúzió helyett inkább a zioni barlangvárosban lapátolják a szenet.

Low Ponny / EYEPRESS / AFP Mátrix: Forradalmak.

Számos fontos kérdésre nem kapunk választ – a teljesség igénye nélkül: létezik-e Zionon kívül is ellenállás, hogyan tudta Neo legyőzni Smitht, milyen energiaforrás működteti a gépeket, ha nem az emberek, honnan jönnek és hova mennek a Vasutas által elszállított, renegát programok, illetve mi lett a korábbi Neókkal –, mégis kereknek tűnt a történet, és főleg örültünk, hogy vége.

2021-ből újranézve feltűnő, hogy a Mátrix: Újratöltve és a Mátrix: Forradalmak vonzerejét jelentős részben a korszakban csúcskategóriásnak számító, ma irtó gagyinak ható számítógépes trükkök adták. Az ezredfordulós CGI a mai videójátékok átvezető animációit idézi – különösen kínos Neo és a sok-sok Smith ügynök verekedése a második részből.

Ám a két folytatás valójában nem a gyorsan avuló trükkök és nem is a popfilozófiai gyorstalpalók miatt okoz csalódást, hanem azért, mert a főhősök karaktere két filmen át nem fejlődik sehová.

Mintha Neo és kis csapata egy helyben szobrozna, amíg körülöttük kiépül a jobb-rosszabb ötletekkel kivitelezett Mátrix-díszlet. Innen nézve az első rész éppen azért volt jó, mert Neónak a megváltószerep tagadásából el kellett jutnia annak elfogadásáig, Trinitynek az ellenszenvtől a szerelemig, Morpheusnak a kételkedéstől a meggyőződésig.

A pillanatokon belül mozikba kerülő Mátrix: Feltámadások több szempontból is felettébb gyanús és felesleges folytatásnak tűnik, de egyvalamiben biztos előrelépés lesz a két előzményéhez képest: Lana Wachowski és írótársai nem csinálhatnak úgy, mintha Neóék az eltelt húsz évben sem változtak volna semmit.

Forrás: 24.hu