Száguldó levélliftek válthatták volna a postaládákat a tízes évek Budapestjén

Száguldó levélliftek válthatták volna a postaládákat a tízes évek Budapestjén

A társasházakban élők számára mára egyértelművé vált, hogy egy hosszú munkanap után a kapun belépve vetnek egy pillantást a postaládájukra, remélve, vagy épp tartva attól, hogy valamit találnak benne. A századfordulón azonban még egészen más volt a helyzet, hiszen a világvárossá váló Budapesten még csak ekkor kezdtek el gombamód szaporodni a sokemeletes bérházak. A postásoknak ezek miatt évről évre egyre többet kellett fáradozniuk – néhány évvel később akár napi százötven-kétszáz emeletnyi lépcsőt is meg kellett mászniuk a munkakezdéskor húsz-huszonöt kilós pakkokkal induló dolgozóknak, akiknek a tempója sem volt épp fényes, hiszen – ahogy a Pesti Hírlap írta 1910-ben – „a becsengetés, a várakozás, a levelek betolása ajtó- és ablak-réseken, no és az elmaradhatatlan tere-ferék” jócskán lassították a kézbesítést.

Ezek kiküszöbölésére jelentek meg a kapuk melletti postaládák, 1910-re azonban még csak alig száz fővárosi épületben tűntek fel, mivel a megoldás nem nyerte el mindenki tetszését: a felsőbb társadalmi osztályokból származó lakóknak sokszor például egyáltalán nem volt kedvük kilépni az ajtón és lemenni a földszintre, a cselédekben pedig sokan nem bíztak, hiszen könnyen elolvashatták a privát leveleket. Voltak, akik ilyenkor a viceházmestert kérték meg a feladatra, az azonban nem dolgozott ingyen, így minden házhozszállításért tíz fillért kellett neki fizetni, függetlenül attól, hogy apró csomag, képeslap, levél, vagy csak egy reklámnyomtatvány érkezett.

Szükség volt tehát egy olyan módszerre, ami leveszi a lépcsőzés terhét a postások és lakók válláról, és a cselédeknek sem hagy időt az olvasásra. Erre nyújtott látszólag tökéletes megoldást a főváros előtt már 1907-ben is felvázolt levélkézbesítő automata, ami minden szükséges kritériumnak megfelelt, hiszen a postásnak a földszinten egyszerűen

csak be kellett dobni a küldeményeket a megfelelő rekeszekbe, ahonnan azok egyetlen gomb megnyomása után máris száguldottak a különböző lakószintekre. A posta megérkeztét egy, a lifthez kötött csengő jelezte– épp úgy, mint ahogyan ma a zsebünkben lévő okostelefon is hangjelzéssel értesít az új üzenetekről.

Az ekkor már öt- és hatemeletes házak lakói közül biztosan sokan reménykedtek abban, hogy náluk is hasonló rendszerek jelennek majd meg, amikor a kor lapjaiban megjelent leírásokat olvasták, a valóság azonban igen messze állt ettől.

A hosszú nevű gép első példányát a Pesti Hírlap 1910 márciusi, a találmányt hosszú cikkben bemutató írása szerint ugyanazon a nyáron kellett volna üzembe helyezni az ismert ügyvéd, dr. Perl Soma számára épülő, négyemeletes Mester utca 4-6.-ban, amit a levéllift egyik jogtulajdonosa, Székely Mór Dezső tervezett. Az átadásra az építés elhúzódása miatt végül nem került sor.

Az építtető

A húszas évekre Terézváros politikai életének egyik vezérévé vált Perl a Nemeti Demokrata Párt egyik alapítójaként és lelkes alvezéreként is ismert volt. Pályája kezdetén kora legismertebb ügyvédje, Eötvös Károly (1842-1916) – a pesti szellemi életben csak „a Vajda” – szárnysegédje volt, majd a harcostársává és egyetlen bizalmasává vált („Perl öcsém”), így számtalan karikatúrán, illetve regényben (köztük Mikszáth Kálmán Új Zrínyiászában) tűnnek fel egymás mellett.

 

dr. Perl Soma portréja a Pesti Napló 1927. január 4-i számából. Az Arcanum Digitális Tudománytárból

 

Együtt küzdötték például végig a tiszaeszlári vérvádat (1882-1883), amelynek hosszúra nyúló tárgyalása során zsidókat gyanúsítottak meg egy tizenöt éves keresztény lány, Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával. Ez a per fontos szerepet játszott a magyarországi antiszemitizmus erőre kapásában, és egyben erősítette az évszázados legendát, ami szerint a zsidók keresztény gyerekeket gyilkolnak, hogy vérüket rituális célokra, így többek közt a pészachi kovásztalan kenyér sütésére használják fel.

Perl 1927-ben hunyt el: a Mester utcában esett össze, végzetesnek bizonyuló agyvérzést kapott.

A Barcza-Schweiger-Székely-féle rendszer szabadalmi leírását 1910. december 22-én Székely-Wertheim-Barcza néven fogadták el, így annak jogtulajdonosai az építész mellett a Lehel utcai Wertheim F. és Társa gyár, illetve a Rákóczi úton élő Barcza Ferenc posta- és távirda-főtiszt lettek.

A Pesti Napló szerint „szép magyar stilusban” épült Mester utcai ház végül 1911 tavaszán fogadta az első lakóit, április 4-én pedig a főváros számos fontos személye jelenlétében üzembe helyezték az automatát is, ami a kor lapjai szerint

a maga nemében világelső volt.

A bedobónyílások a lift bal oldalán. Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény, Nagy Zita a Budapest régi képeken Facebook-csoportban feltűnt megosztásából

A többek közt darukat, felvonókat és bányagépeket ontó Wertheim-gyárban született gép működés közben kívánta bizonyítani a posta, a főváros vezetése, illetve a városlakók felé is, hogy az jóval egyszerűbbé teszi az életet, így megéri beruházni rá, ára, illetve üzembentartási költsége azonban az elektromos meghajtása miatt jóval magasabb volt az egyszerű postaládákénál.

Ezt a hibát kívánta kiküszöbölni a második példány, aminek tervéről többek közt a Magyarország című lap számolt be: ezek szerint a pestiek Székely egy másik épülete, a rövidesen elkészülő Bálvány (ma Október 6.) utca 16-18.-ban is találkozhatnak majd egy azonos elven működő, de

nem elektromos, hanem hidraulikus hajtóerővel működő, így jóval kedvezőbb árú darabbal.

Rövidhírek egész sora mesélt arról, hogy a tervezőknél sokan érdeklődtek a megoldás iránt, sőt néhány előjegyzést is felvettek, arról azonban egyetlen említés sem esik, hogy ezek megvalósultak volna.

A Bálvány

A Szent István-bazilikától néhány lépésnyire álló, lépcsőházában türkizkék Zsolnay-csempéket is rejtő ötemeletes bérpalotát a 16. és 18. számú telken álló elődök lebontása után a Fővárosi Bérház Építő Rt. (FBÉ) építtette, 1911 novemberi átadása után pedig néhány évre maga Székely is a ház egyik lakásába költözött.

A feltaláló és az előzmények

Minden jel arra mutat, hogy Barcza volt az ötletgazda, hiszen az 1901-ig még Székesfehérváron (illetve rövid ideig a dobsinai-jégbarlangi fürdő posta- és távirdai hivatalának vezetőjeként) dolgozó, majd a budapesti Központi posta és távirda hivatalba áthelyezett tiszt 1907 szeptemberében egy elektroműszerésszel, a fentebb már említett Schweiger Zsigmonddal közösen kért szabadalmat egy „levélpostai küldeményeknek emeleti lakásokba való kézbesítésére” szolgáló berendezésre, ami több, a ház fala mentén felállított, zárható rekeszeket rejtő liftet jelentett:

Fotó: Szabadalmi Ujság, 1907. szeptember 28., az Arcanum Digitális Tudománytárból

Az egy hónappal később már távirdafőtisztként emlegetett Barcza és társa ötletéről az év végén a Budapesti Hírlap (1907. december 11.) számolt be elsőként, kiemelve, hogy a fővárosban akkor közel kilencszáz kézbesítő dolgozott, valódi létszámuk azonban az állandó megbetegedések miatt jóval alacsonyabb volt ennél. A találmány épp ezért rengeteget segítene a helyzet normalizálásában – amellett, hogy a levélhordók így

nem tudnák a lakások ajtajában beszerzett bacillusokat házról házra tovább vinni, sőt a rendszer vasváza tűz esetén akár vészlejáróként is szolgálhat.

A rendszert másnap a Barcza otthonát is rejtő Rákóczi út 70. udvarán mutatták be a postaigazgatóság, a tűzoltóság, a kerület, illetve a főváros képviselői előtt, a gépet azonban akkor már hónapok óta ott csiszolhatták, hiszen a feltaláló már augusztus elején engedélyt kért a felállítására.

A Budapesti Hírlap (1907. december 13.) így látta a bemutatót:

Két vasléc között, a mely a földtől a legfelsőbb emelet párkányáig ér, egy vagy két fióksort tol föl a vasból való tolószerkezet. Minden emeletnek más fióksora van és minden lakónak külön fiókja, a lakás számával ellátva. Jön a levélhordó és beleteszi minden fiókba a bele való levelet, azután a villamos erőre berendezett gépezettel fölinditja a szekrényeiket az emeletre,

amihez a lakók nyilvánvalóan saját kulcsaikat használva férhetnek hozzá. A rövid riport a negatívumokról is megemlékezik, hiszen az ekkor még távolról sem kiforrott rendszer 800-1000 koronába került, ez pedig túl drága ahhoz, hogy elterjedjen.

Az Új Idők 1911-es évfolyamának egy képmelléklete, az Arcanum Digitális Tudománytárból

Az összegyűlt mérnökök ugyanakkor meggyőződtek róla, hogy a találmány tökéletesen működik, sőt a posta képviselői úgy gondolták, hogy a fővárosnak rendeletet kellene hoznia arra, hogy a háztulajdonosoknak kötelező legyen egy példányt beszereznie, azt pedig állandóan gondoznia. A főváros a magas ár miatt nem értett egyet ezzel, arra hivatkozva, hogy a jókora kiadást a legtöbben házbéremelés ürügyén úgyis a lakók nyakába sóznák. Jó eséllyel igazuk volt.

Az időközben a Keleti pályaudvar oldalában nyitott új postára áthelyezett Barcza és Schweiger nyilvánvalóan remélte, hogy a közös álmuk milliókat hozó ötletté válik majd, de csalódniuk kellett. Kérdés, hogy a Váci úton jól menő céget vezető „műszerész és hatóságilag engedélyezett villamos berendező” hogyan került ki a képből, és hogyan került a képbe Székely Dezső, az azonban biztosnak tűnik, hogy a két, már említett épületen – a Mester és Bálvány utcai bérházakon – kívül máshol nem bukkantak fel hasonló darabok. A szabadalmat 1913-ban még megújították, Barcza viszont jól láthatóan inkább a karrierjére koncentrált: 1915-ben már a Keleti pályaudvarhoz kapcsolódó posta egyik főtisztje lett, az első világháború végére azonban nyoma veszett a lapokból.

A találmány tökéletesítésekor a rövid ideig futó (1908-1911) A Ház című – a magyaros stílust erősíteni és népszerűsíteni akaró – építészeti lap felelős szerkesztőjeként is ismert Székely messze túlélte őket: 1942-ben a Katona, Székely és Molnár nevű építő cég egyik vezetőjeként a zsidótörvény megszegése miatt ezer pengőre bírságolták, kegyvesztettből azonban rövid időre a következő rendszer egyik fontos alakjává vált, hiszen 1948-ban a Fővárosi Közmunkák Tanácsa kormány által kinevezett tagjainak egyike volt. Öt évvel később, hetvenévesen, a budai zsidó közösség oszlopos tagjaként hunyt el.

Nyom nélkül eltűntek

A levélliftek ma is elég szuper ötletnek tűnnek, száztíz évvel ezelőtt pedig valószínűleg ugyanígy tekintettek rájuk, valamiért mégsem terjedtek el. Ennek oka az első világháború kitörése, az áruk, vagy épp a bérházak tulajdonosainak és lakóinak általános érdektelensége is lehetett, elvégre miért költöttek volna utólagos átalakításokra, ha a postaládák felszerelése jóval egyszerűbb ennél.

Kérdés, hogy az Október 6. utcai házban tényleg megszületett-e a kézbesítők életét megkönnyítő második lift, de a helyszínen járva ez esélyesnek tűnik, hiszen a lépcsőház íve és a mai liftszekrény közt jól láthatóan épp elég tere lehetett egy ilyen szerkezetnek:

3 fotó megtekintése

Száguldó levélliftek válthatták volna a postaládákat a tízes évek Budapestjén

Száguldó levélliftek válthatták volna a postaládákat a tízes évek Budapestjén

Fotó megosztása:

 

A Mester utcában az archív fotók ismerete nélkül még kevésbé lenne egyértelmű a helyzet, hiszen a mai helyzet egyáltalán nem tükrözi az akkori állapotokat:

a liftszekrényt a szocializmus piros ajtós, a réginél jóval kisebb csodájára cserélték, a kovácsoltvas ajtó és a levéllift pedig teljes egészében hiányzik.

3 fotó megtekintése

Száguldó levélliftek válthatták volna a postaládákat a tízes évek Budapestjén

Száguldó levélliftek válthatták volna a postaládákat a tízes évek Budapestjén

Fotó megosztása:

Ma így már semmi nem emlékeztet a posta- és távirdatiszt és a mérnök fejéből kipattant ötletre, aminek talán nemcsak a Magyar Királyi Posta, de a főváros is ígéretes jövőt jósolt.

Forrás: 24.hu